Mostanában sokat volt szó róla, hogy ez egy érdekes dokumentumfilm, szóval úgy gondoltam, kicsit visszább is megyek a retróban, mint a szocializmus- nem bántam meg. Köszönet érte a keresztlányom apukájának, aki a web jóval mélyebb mélységeibe tud alászállni, mint én. Ha más is meg tudja szerezni, más is nézze meg :D 

Régi és nem szűnő (valamint a jelenlegi politikai helyzetben megint nagyon érdekes) kérdés, hogy a németek hogyan tudták beszopni a nácik agymosását, ebbe enged némi betekintést a Brunhilde Pomsellel (103 éves korában) készült 1 óra 50 perces interjú. Illetve tulajdonképpen monológ, amit néha szakítanak csak meg archív felvételekkel, amikből néha a hang, néha a kép hiányzik. A film képi világa össze is foglalható abban az egy képben, amit kitettem: a néni maga, az összes ráncával együtt, amit a fekete-fehér kontrasztos kompozíció gyakorlatilag domborzattá hangsúlyoz. Ez a megjelenítés tényleg nagyon jól illik Pomsel, mint az utolsó élő tanú szerepéhez, és a gesztusokat is nagyon közelről mutatja, ami a mondanivaló hitelessége miatt fontos szerephez jut. Sokan azt mondják, mentegeti magát, de ez igazából nem így van - helyenként nagyon is racionálisan elmondja, hogyan keveredett össze a tudatlanság, a propaganda és a mindenütt jelenlévő félelem azzá, hogy végül is mindenki egyszerűen játszotta a szerepét a rendszerben, és inkább nem kérdezett. Egy helyen kimondottan gyávának nevezi magát, és láthatóan küzd azzal, hogy (annak ellenére, hogy legjobb barátnőjét és első szerelmét is elhurcolták) nem tett semmit. Azzal is, hogy nem tudja elmagyarázni a ma élőknek, hogy miért nem. Ami a nácikkal való együttműködését illeti, teljesen hiteles történetet ad elő: azért lépett be a pártba, mert ez volt a feltétele, hogy állást kapjon (bizonyos állások esetén aztán ez a szocializmusban is ugyanígy volt), és igazából nem is érdekelte a dolog ideológiai oldala. Legjobb barátnője zsidó volt, a rádióban pedig, ahol dolgozott, egy meleg bemondóra nézett fel leginkább. Aztán amikor kezdtek az emberek eltünedezni, már kezdett derengeni valami, de addigra Pomsel már benne volt nyakig- ahhoz pedig túlzottan is gyenge, hogy kimásszon vagy akarjon kimászni. De nem is akarja másként beállítani a dolgot, és nem is mondja azt, hogy erkölcsileg ő bármi módon győztese lenne a történetnek. Ebből az egészből aztán azt a következtetést vonja le, hogy Isten egészen biztosan nem létezik, de az ördög igen. Ez persze lehetne egy hatásvadász kijelentés, de látszik, hogy komolyan gondolja, főleg, hogy ilyen múlttal még azt is megkapta, hogy már elmúlt 100, és a halál még mindig sehol (106 évesen halt meg). Szóval Brunhilde Pomsel egy nem túl erős jellemű, átlagos német állampolgár volt, aki elég jó tanulmány abból a szempontból, hogyan és milyen indokok mentén történhetett meg, hogy egy német ilyen vagy olyan értelemben, még akár bármiféle ideológiai elkötelezettség nélkül is a rendszer kollaboránsa lett.